Barátaimmal meg volt beszélve egy szilveszter előtti kirándulás; ám kitalálták, hogy ne csak sétáljunk, hanem inkább fussunk az erdőben. Én csak rövid távokat szoktam futni, de gondoltam nekivágok, legfeljebb lemaradok és majd telefon segítségével megtaláljuk egymást. Mivel Andiék nem diktáltak gyors tempót, ezért bírtam; nemúgy Jefka, nagyon lemaradt. Futás közben a gondolataiba mélyedt és azon elmélkedett, hogy „Szeretem én ezt a gazdit, Hangát is bírom, szívesen megyek velük mindenféle, meg nem szeretnék semmiből sem kimaradni, hátha kaja lesz a vége; de ez fránya futás, ilyen bolond gazdával vert meg az isten, hogy még futni is kell. Tudok én futni, ha akarok, például nemrég egyik agility edzésen, versenyeztünk egy fiatal 2 éves fruskával, ugyanazt a pályát kellett lefutnunk, és én voltam a gyorsabb. Erre képes a párizsi, plusz, ha gazdi az általam szigorú feltételek által meghatározott módon ugrándozik, tapsikol, pattog és idétlen hangokat ad ki magából; az tetszik nekem, bepörgök tőle. Főleg az tetszik, hogy annyira tetszik neki, ha nekem tetszik. Ilyenkor mindig nevet is, néha még a párizsiról is megfeledkezem, ha nevet. Érdekes jelenség a kétlábúak nevetése, nálunk kutyáéknál nincs ilyen, de mi mégis megtanultuk értelmezni. A nevetés sokféle lehet:
1. szívből jövő örömnevetés
2. kinevetés: Egyszer szegény kutyajóanyám, Kitti át akart ugrani egy patakot, nagyon rákészült, nekifutott, elrugaszkodott, és bele a patak közepébe, el is merült, aztán azonnal fel is bukkant és kisétált a patak szélére; de ezek a gonosz kétlábúak, ahelyett, hogy sajnálták volna, elkezdtek nevetni, kinevették Kittit, hogy milyen ügyetlen volt. Kittit nem zavarta saját ügyetlensége, annál jobban gazdája rosszindulata, látszott rajta, hogy megviseli a dolog.
3. hamis vagy leereszkedő nevetés, mosoly – Ennek nem dőlünk be, ne is próbálkozzatok.
Szóval ahhoz, hogy igazából fussak, a következő szabályoknak kell fennforognia gazdámnál:
1. párizsi, illetve bármilyen állati eredetű ehetőség
2. szívből jövő jókedv
3. örömnevetés
4. ugrálás, pattogás, idétlen, magas hangon gügyögés; de csak azért, hogy titokban kinevethessem a gazdit.
Jelenleg egyik fennforgás sem szabály, így nem igazán érdekel, hogy azok ott hova is futnak nagy lelkesen, úgyis visszajönnek értem; meg különben is, lehet, hogy visszafordulok, azokhoz a kedves emberekhez, akikkel az előbb találkoztam útközben; náluk volt kaja és ráadásul egyhelyben álltak, 2:0. Gazdacsere megfontolandó.”
Szóval Jefkának ez a mostani futóstúra nem igazán tetszett, így beraktuk őt a kocsiba és nélküle mentünk, majd futás után, a lángosozáshoz már ő is velünk jött, itt már jóval lelkesebben vett részt az eseményekben.
A lángosos bódénál volt egy anyuka a kislányával, Manna vigasztalhatatlanul sírt. Ki kellett jönni az étteremből a sírás miatt, vagy nem kellett, csak kellemetlen volt az anyukának, mindent megpróbált, de semmi nem hatotta meg a kislányt. Néha, egy pillanatra, amikor a kutyáinkra figyelt, abbahagyta. Aztán Hangával mindenféle trükköt mutattunk be, hátha az majd érdekesebb lesz, mint a sírás. De ez is csak pillanatokra vonta el a figyelmét. Nem történt vele semmi konkrét rossz, valószínűleg csak rosszkedvű volt. Aztán Manna anyukája kitalálta, hogy megetetik lángossal a kutyákat, elkezdték szórni a földre a falatokat, mintha csak galambokat etettek volna. Ez már tetszett Mannának és végre megnyugodott, egészen addig, amíg tartott a lángos.
A kutyáknál nincsenek ilyen végeláthatatlan sírós-rívós helyzetek. A kutyák rosszkedvűkben inkább magukba fordulnak, a gyerekek is előbb-útóbb megtanulják nem kifejezni ilyen módon az érzéseiket, aztán ha felnövünk, akkor már szinte sehogyan sem fejezzük ki, megtanuljuk megjátszani magunkat, hogy igazából semmi bajunk sincs és elvárjuk a környezetünktől ugyanezt. Vajon melyik a jobb, ha ilyenkor hagyjuk, hogy kifejezze az érzéseit a felnőtt vagy gyerek, vagy megpróbáljuk kihozni ebből az érzelmi szituációból? Nem tudom. De az biztos, hogy nem jó, ha elnyomjuk ezeket. A kutyák érzékenyek az emberi sírásra, és az emberi érzelmekre. Sokan mesélik, hogyha szomorúak vagy sírnak, akkor kutyájuk odamegy hozzájuk és „vigasztaló” szemekkel ráteszik a fejüket a lábukra vagy nyalogatják a kezüket. Nálunk például sokszor előfordul, hogyha dühös vagyok, akkor odajönnek a kutyáim, csóválnak és simogattatják magukat (ha rájuk vagyok dühös, akkor persze nem), érdekes, hogy nálunk ezt a „vigasztaló viselkedést” a düh váltja ki. Szóval a kutyák általában azt a megoldást választják, hogy kihozzanak bennünket a rossz érzelmi állapotunkból. Hátha ők tudják.
Kicsi Hanga
Hangócát 2006. november 1.-én találtam. Reggel elmentünk sétálni, november ellenére kemény hideg volt, mínuszok. Én akkoriban sokat gondolkodtam, hogy lehetne még egy kutya, nézegettem is a menhelyi képeket, de valahogy egyik kutya sem volt az igazi, bár élőben nem láttam egyiküket sem. Séta közben egyszercsak gurult felénk két apró szőrgombóc, 5-6 hetesek lehettek, fekete és szürke. Kinézték maguknak Jefit, igaz hogy ő nem az anyukánk, de legalább hasonlít hozzá, jó lesz nekünk pótanyának, és lerohanták. Jefinek ez nem tetszett, ő a nyugodt, visszafogott, domináns kanok kivételével nem nagyon akart tudomást venni más kutyákról; morgott is volna, meg nem is, merthogy mégiscsak babák, aztán mérgesen arrébb sétált; én elhívtam a piciket, megmentendő Jefkát.
Első gondolatom, az volt, hogy akkor kutya-örökbefogadás kérdése kipipálva. A két óriás méretű apróságot zsebre vágtam, egyiküket egyik oldalra, másikukat másikra és hazamentünk. Csináltam nekik egy kuckót, de nem nagyon tudtak megnyugodni, szürke folyton nyafogott. Nehezítendő a pihenést, nagy forgalom volt a házban, mindenki jött-ment, hangoskodott, azirányú kérésem ellenére, hogy halkabban.
Másnapra már otthonosabban érezték magukat. Elkezdtek feloldódni, játszani, nagyokat enni. Jefi persze kívül maradt a történéseken. Tudtam, hogy egyikük maradni fog, de nem tudtam eldönteni melyikük; meg azt akartam, hogy ebben a periódusban tudjanak sokat játszani, ha egyik kutyus elmegy, akkor nincs lehetőség egész nap gyúrni valakit, így még vártam a gazdikereséssel.
Szürke, későbbi nevén Bora, még későbbin Saci, rendkívül magabiztos lett, imádta az embereket, bátor, felfedező volt. Fekete, későbbi nevén Hanga, Hangóca, Hangácsa sokkal megfontoltabban fogadta az új dolgokat, sőt sokszor egyáltalán nem is fogadta; ha jött valaki, elbújt a szekrény alá, míg szürke ilyenkor megcibálta a vendég nadrágját. Lassan megszokott, biztonságos környezetben ő is magabiztossá vált, bár önbizalmát szürke jelenléte adta.
Próbálkoztak Jefitől is kicsikarni valami figyelemfélét, akkurátus módon megközelítették, ha nem kaptak semmi jelzést, hogy ezt azért mégsem, akkor belendültek és túlcsordultak. Egyszer Jefkának nagyon elege lett ebből, és odacsapott, persze nem okozott sérülést, de azért nem nézett ki jól a dolog; a két gombócformából épp kicseperedő leányzó fülsértő hangon, visítva menekült, a világ tudtára adni, hogy vége van a világnak. Ez Jefkát is meghatotta, és rohant oda hozzájuk vigasztalni, hogy azért ő ezt nem is gondolta komolyan. Általában Hangát jobban elviselte, mint akkor épp Bora névre hallgató tesót.
Egyszer kint a kertben Hanga és Bora nagy birkózásban, kergetőzésben voltak; körbe-körbe szaladgáltak, majd egyszercsak, amikor Bora nem figyelt, hatalmas csattanással nekirohant egy betontégla rakásnak, azt hittem, már csak egy alaposan megnyekkent kutya marad belőle, de mintha mi sem történt volna, futott tovább; ám Hanga megtorpant és elkezdett sírni, azért mert a testvérét baj érte. Azt hiszem, ez volt a döntő momentum, hogy Hangát választottam, nagyon tetszett, hogy ilyen érzékeny és nem csak saját magával szemben, hanem más lénnyel szemben is. Persze nagyon nehéz megmagyarázni a választások miértjeit, sokszor nem tudok tudatos válaszokat adni, csak egyszerűen érzem, hogy ő az, beleszerettem.
Elkezdtek egymással másfajta játékot játszani, az volt a program, hogy Bora lenyomta a földre Hangát és morogva állt felette, ezt bármeddig képesek voltak folytatni, ameddig én le nem állítottam. Eljött az ideje a szétválásnak, ez már nem személyiségfejlesztő, egyik oldalon állónak sem.
Borának lett gazdája, apukám egyik barátja vette őt magához, nagy kertes ház, másik kutya, nagyon hamar megszerették egymást, jó sora lett új nevén Sacinak.
Hanga maradt. Eleinte, amikor Saci elment, sokat sírt, akkor bevittem magamhoz a szobába, hátha attól megnyugszik, de nem, pár napig csak a sírás volt, elvesztette a biztonságot adó tesót. Később lassan, de kezdett kinyílni. Annak ellenére, hogy a szerelem csírája megvolt bennem, nagyon nehezen szerettem meg igazán. Eleinte azt éreztem, hogy itt van ez a sírógép, folyton követeli magának a figyelmet; örüljön, hogy egyáltalán itt van, különben is, még az sem biztos, hogy marad. Szóval nehezen indult a kapcsolatunk és nehezen is folytatódott. Egy évbe telt mire igazán megszerettem.
Búcsúk
Van egy nem túl népszerű szépsége az állatorvosi asszisztensi munkának. Ez pedig a halál. Azt írtam, hogy szépsége, és tényleg az. Ha már a gazdi és mi is mindent megtettünk az állatért; már csak szenved, nem eszik, nem iszik, fájdalmai vannak, akkor az állatoknak joguk van a kegyes halálhoz; őket nem tudjuk megkérdezni, mi döntünk helyettük. Amikor az első injekciót megkapják, még csak elalszanak, ilyenkor kisimulnak és szépeket álmodnak, reméljük. A második injekciótól hamar leáll a szíve és semmilyen szenvedést nem él át. Ezt én szépnek látom.
Újév első napján behoztak a rendelőbe egy idős, 14 éves kutyát, egy hatalmas daganat volt a nyakán, amit nem lehetett operálni a kora és a rossz szíve miatt. Mostanra már levegőt se nagyon kapott, mert a légcsővére átterjedt a daganat. Olyan mintha folyamatosan fojtogatnának minket, így nem lehet élni. És ha ő nem kutya lenne, hanem ember, akkor végig kellett volna szenvednie, amíg magától meghal, megfullad. Ami még napokig eltartott volna.
Eszembe jutott Nagymamám, 14 éves voltam és otthon haldoklott, 80 éves volt, nagyon beteg és már két éve nem kelt fel az ágyból, folyton csak azt hajtogatta, hogy mindene fáj, az orvos megbeszélte a családdal, hogy kapjon morfiumot, amitől valószínűleg el is alszik örökre; már az elsőtől megtörtént.
Van egy kevésbé helyénvaló elmúlás is, amikor az állat nem nagyon beteg, csak kicsit, de a gazda nem akar a problémával foglalkozni, így kéri az elaltatást. Ezt az állatorvosnak meg kell tagadnia, de mit tegyünk olyankor, ha tudjuk, hogy ha nem tesszük meg, akkor az M7-esen fogja a kutya végezni. Csak egyetlen egyszer volt a munkám során, hogy egy orvos ilyen esetben azt mondta, hogy rendben, altassuk el. Mi már edzve vagyunk a munkánk során sok mindenhez, de azért ez felkavaró érzés.
A gazdátlan és beteg állatok elaltatása pedig vita tárgyát képezi. Egyszer behoztak egy kóbor, törött lábú kutyát. A megtaláló nem vállalja a költségeket, se a befogadást. A rendelőnek és nekünk sincs kapacitásunk fizetni és menedzselni az egész folyamatot: műtét, lábadozás, gazdakeresés. Ez a menhelyek dolga lenne, de sajnos tele vannak, és rettentő szűkek az anyagi forrásaik. Valami mégis megfogott minket a kutyában, így összefogtunk; gyűjtöttünk pénzt, én vállaltam, hogy lehet nálam, amíg gyógyul, más az etetéshez járult hozzá, és az állatorvos is vállalta a kedvezményes műtétet. De aztán kiderült, hogy hiába műtik meg, nem fogja tudni használni a lábát, és ráadásul ez a kutya még harapós is volt, kisebbítendő az esélyeit az örökbefogadásra, így végül arra a döntésre jutottunk, hogy altassuk el, és egy nála esélyesebb állatnak segítsünk.
Sokkal mélyebben megráz minket egy olyan állat halála, akinek van gazdája, mert ebben az esetben valaki nagyonis akarná ezt a lényt, szereti és gondoskodik róla és mégis néha túl korán elmegy. Rosszul hangzik, de én szeretem a búcsút. Bejön a gazdi, néha az egész család, azzal a kéréssel, hogy altassuk el a kutyát; ők döntöttek, volt idejük a betegeskedés hónapjai alatt felkészülni, és mégis összeomlanak, előttünk. Sírnak, férfiak ugyanúgy. Megtisztelnek minket azzal, hogy a fájdalmukat, gyászukat a mi jelenlétünkben élik meg. Én azért szeretek a búcsúnál ott lenni, mert ilyenkor lehull az emberekről az összes sallang, nincs egoizmus, rosszindulat, múlt, jövő és az összes többi nagy és kis butaság, amivel elfoglaljuk magunkat nap mint nap. Egyfajta igaz tisztaság jelenik meg mindenkiben, bennünk is, akik nem gyászolunk, csak ott vagyunk velük és próbálunk a gazdik igényei szerint jelen lenni. És néha sírunk mi is, még olyan állatorvost is láttam sírni ilyen helyzetben, aki már több évtizede van a szakmában és már sok százszor átélte ezt. Ha beszélgetni akarnak, meghallgatjuk őket, ha egyedül akarnak lenni, elmegyünk, ha vigasztalásra vágynak, vigasztalunk; de általában a néma együttérzésre van szükségük. Hagyjuk, hogy addig búcsúzzanak, ameddig szeretnének, utána ők szólnak, hogy készen állnak, mehet az injekció.
Amikor az én cicám Oszkár lett vesebeteg, tapasztalatból tudtam, hogy 1 % esélye van a gyógyulásra; és mégis az utolsó csepp reményig küzdöttem; már nem evett, alig bírta a fejét felemelni, én még mindig arra vártam, hogy holnap már jobban lesz. Túl sokáig vártam, túl sokat hagytam szenvedni, mert életemben láttam már két cicát vesebetegségből meggyógyulni, és persze, hogy Oszkár is abban az 1 %-ban lesz. De ma sem csinálnám másként, amikor saját állatról van szó, az emberből eltűnik a racionalitás. Nem lett jobban, végül én is meghoztam az emberek esetében meghozhatatlan döntést.
Jefka és az agility
8 évvel ezelőtt kezdtünk el az agilityvel ismerkedni. Nem rendszeresen, de azért eljárogattunk edzésekre. Amikor Jefi rájött, hogy ha bemegy a kúszóba, azért jutalomfalat jár, akkor nagyon belelkesedett, és ki sem lehetett szedni a kúszóból.
Később átmentünk egy másik kutyaiskolába, ott is szerettem volna agilityzni. Azt mondták, rossz a kapcsolatom a kutyával, mert csak azért érdeklem őt, mert húzom az orra előtt a falatot, meg különben is nagyon kövér, akkor 28 kg volt, az ideális 20 helyett. Szóval nem járhatunk. Rágyúrtunk a két témára. Ugyan még mindig a falat miatt volt lelkes, de nem dugtam az orra alá, klikkeres módszerrel kezdtünk el dolgozni, bár nem használtam magát a klikkert, hanem csak klikkelőszót. Ha éppen valamit jól csinált, mondtam, hogy „azaz” és utána vettem elő a kaját és adtam oda neki. Az engedelmes munkát (lábnál követés, helyben maradás, lábhoz kerülés, stb.) pedig felépítettem lépésről-lépésre klikkeres módszerrel, formálást is használtam. A formálás a klikkeres tanítás egyik fajtája, ahol fokozatosan, kis lépésben a kívánt cél irányába mutató viselkedéseket megerősítjük. Tehát nem falattal vagy pórázzal csalom, húzom magamhoz, és nem várom el rögtön a tökéletes feladatot. Például, ha azt akarom, hogy hozzon ide nekem egy tárgyat, akkor először arra klikkelek, hogy a tárgy felé néz, majd elindul felé, tesz pár lépést, odaér, rászagol, kinyitja a száját, megfogja; majd az idehozatalt is ugyanígy pici lépésenként.
A másik projekt a fogyás volt. Ami iszonyúan nehéz, ha az ember a családjával lakik együtt, gondolom, ezt sokat ismeritek. Kap reggelit, ebédet, vacsorát, és folyamatosan a nassikat, mert hiszen éhes, azért ül itt, és néz szomorú, sóvárgó, igéző szemekkel, mert éhes. Azelőtt is próbáltam meggyőzni a családot, hogy ez így nem mehet, de nem sok sikerrel. Ám most bekeményítettem, az agility volt a tét. Mivel Jefka a nagyon minimális száraztáp ellenére sem fogyott, rájöttem, hogy titokban folytatódik az etetés. Rengeteget veszekedtem, harcoltam emiatt, de az áttörést csak az hozta el, hogy elzártam a kutyát, amikor nem voltam otthon. Így szépen, lassan elkezdett fogyni.
Majd egyszercsak megkérdezték, hogy akarok-e járni agilityzni, merthogy látták a fejlődést a munkánkban. Akkor még nem tudták, hogy Jefi 9 éves. Ha tudták volna, valószínűleg nem hívnak, de amikor már benne voltam a csapatban, akkor már nem raktak ezért minket ki.
Jefka néha nagyon élvezte az agilityt, néha egyáltalán nem. Nem a kora miatt, mert pl. amikor elmentünk futni, akkor nagyon is bírta fizikailag. Azért nem élvezte, mert én rettentő elszánt voltam, hogy nekünk muszáj ezt csinálni, meg kell mutassuk, hogy én milyen ügyes vagyok és Jefi is. A teljesítménykényszert nem bírta jól. Sokan csodabogárnak gondoltak, hogy miért kell szegény, öreg, lassú kutyát hajtanom és miért nem veszek egy másikat, egy kölyökkutyát, ha már ennyire szeretnék agilityzni. Egyrészt azért, mert Jefi az én kutyám és nem egy másik; másrészt én tudtam, hogy benne van a lehetőség, hogy ő jó legyen és élvezze is a dolgot, csak nem tudtam belőle kihozni. Később lett kiskutya, de nem azért, hogy én „komolyan” agilityzhessek, Jefivel is rettentő komoly voltam; hanem mert a sors küldött nekem egy kis pumilányt, a házunk közelében voltak kirakva a tesójával, akkor kb. 5 hetesek lehettek. 
Azért voltak nagyon jó időszakok, amikor megvolt köztünk az összhang. Pár versenyen is elindultunk. A nagy áttörés akkor jött, amikor az egyik versenyen én teljesen görcsös, ideges voltam, hogy sikerüljön jót futnunk. A pálya nagyon hepe hupás volt és az egyik akadályt épp egy emelkedőre rakták, tudtam, hogy ezt nem fogja átugrani; és ekkor elengedtem, elengedtem az egészet, hogy mindenáron meg kell mutassuk. Mondtam Jefinek, hogy bármit csinálhat, amit csak akar, ha nem ugorja át az akadályt, akkor nem, ha lassú lesz, akkor legyen. És ettől teljesen beindult, gyorsan, pontosan, magához képest látványosan ment, azt az akadályt persze nem ugrotta át, így kizártak, de még soha ennyire lelkes nem volt. Nagyon boldog voltam, hogy végre sikerült. Ez a hozzáállás nem minden kutyánál jön be, mert például, ha Hangához úgy viszonyulok, hogy mindegy hogy mit csinálsz, nincs tétje, akkor leereszt és elveszíti a kedvét.
Azóta is agilityben tökéletes összhangban edzünk Jefkával, mert még mindig, 15 éves korában is akarja; nem kötelező neki, de amikor Hangával edzünk, ő szól, hogy „Én is, én is!” és hihetetlen elszántsággal, élvezettel csinálja. A mozgás és a gondolkodás a hosszú élet titka.
Kutyatámadások
A kisvárosban ahol laktam, gyakran történtek kutyatámadások. Általában kutya támadt kutyára.
Sétáltunk Jefivel, egyszer csak megjelent két németjuhász kutya, teljes lelki nyugalommal, néma csendben odajöttek hozzánk, majd a következő pillanatban megtámadták Jefit, leterítették a földre és harapták a nyakát, a hasát. Gyilkoltak, hidegvérrel. Amikor közelítettek felénk, akkor nem jutott eszembe, hogy támadni fognak, mert annyira nyugodtan mozogtak; ma már felismerném a jeleket. Először ordibáltam, majd rugdostam őket, ezeknek semmi hatása nem volt. Aztán próbáltam a nyakbőrűknél fogva elkapni őket, az egyiket sikerült is, felemeltem és elhúztam onnan, de a másik még folytatta, aztán úgy, hogy nem engedtem el az elcsípett kutyát, odaaraszoltam a másikhoz és végül sikerült annak is elkapni a grabancát. Jefka felkelt, vérzett, és sokkos állapotban volt. Én semmi mást nem tudtam csinálni, csak álltam és fogtam a két kutyát, mert még mindig támadtak volna. A közeli házból kijött egy hölgy segíteni, hozott kaját, hogy azzal majd elcsalja a kutyát, Jefit, mert azt hitte a németjuhászok az enyémek. Nem tudott segíteni. Majd egyszer csak megjelent a kutyák gazdája és megfogta őket. Véletlenül nyitva maradt a kertkapu és kiszöktek. Én felkaptam Jefit és rohantuk orvoshoz. Összevarrták, kapott gyógyszert, nem volt nagyon komoly sérülése, a bordája elrepedhetett, mert azóta van egy csontos dudor az oldalán, de ezt akkor nem vettük észre. Hazaérve a gazda átjött, bocsánatot kért, és adott pénzt a kezelésekre. Rajtam is volt sérülés, nem harapás, egy ütődés lehetett, mert csak egy zöld foltot találtam a lábamon. Ezek a kutyák, akik a fajtársukat zsákmánynak tekintik, és gondolkodás nélkül meg akarják ölni, a harcban figyelnek arra, hogy az embert ne bántsák, ne okozzanak nagyfokú sérülést.
A két kutya nagyon szocializálatlan volt, kertben élték le az egész életüket és soha nem találkoztak más kutyákkal, de ha egyszer kiszabadulnak, kitombolják magukat. Később megtudtam, hogy már megöltek egy kiskutyát az utcában.
Utána még két ilyen incidens történt velünk, ahol megsérült Jefka; máshol, más kutyákkal, mindannyiszor két nagytestű kutya kiszabadult a kertből és azonnal támadtak, ennél a két esetnél esélyem sem volt megelőzni a bajt, mert annyira hirtelen történt minden. A gazdák ott voltak, ennek ellenére, nekem kellett leszednem az ő kutyáikat az enyémről. Mert az első alkalommal megtanultam, hogy ez a módszer működik, és amikor a kutyám élete a tét, nem gondolkodom, hogy megsérülök-e vagy sem. Ennek ellenére, nem ajánlom senkinek ezt az eljárást, mert lehet, hogy nekem csak szerencsém volt, hogy nem támadtak rám, nem haraptak meg; nagytestű pásztorkutyáknak nem lenne ilyen gátlásuk, például: kuvasz, komondor, moszkvai őr, kaukázusi juhász.
Mit lehet tenni, ha valaki ilyen szituációba kerül? A megelőzés a legfontosabb. Először is ne sétáljunk olyan kertes házas övezetben, ahol lehetnek szabadon bóklászó kutyák. Megtanulni felismerni a támadás előjeleit, és amikor már közelít a kutya és támadni akar, nagyon határozottan fellépni velük szemben, de kizárólag akkor, ha biztosak vagyunk magunkban és nem félünk. Nem szabad elfutni, mert akkor biztos, hogy zsákmánynak fog minket tekinteni.
Xire és a hiéna
Ha még messze van, amikor észrevesszük, álljunk meg egyhelyben, maradjunk nyugodtak és próbáljunk nagyobbnak látszani, emeljük fel a kezünket, vagy egy tárgyat. Mint az Istenek a fejükre estek című filmben, a kisfiú, Xire a hiénával szemben.
Ha közel jött hozzánk és már támad, rá kell ordítani és elindulni felé, ha akad egy tárgy a kezünk közelében, használjuk, ha más nincs, akkor a saját pulóverünk, ezzel nagyon jól lehet csapni egyet, vagy felé dobni bármit; a kutyák ösztönösen félnek az ember hajigáló karjától, 32000 év alatt volt idejük megtanulni, mi mindenre jó az emberi kéz.
A lényeg, hogy ne féljünk. Ugye, könnyű ezt mondani? Én a legtöbb ilyen helyzetben nem félek, mégpedig azért, mert tudom, hogy ha nem félek, akkor nem mer közelebb jönni, akkor én fogok nyerni, így nem félek. Ilyen könnyű. 
Egyszer kirándulás közben véletlenül magánterületre tévedtünk, a tulajdonos ezt észrevéve ránk uszította a kutyáit, az egyik pit bull volt, Jefit akarta, nem minket, én elkaptam a grabancánál és visszadobtam pár métert. A gazda jéggé dermedt, hogy az ő házőrző, vérengző, félelmetes kutyájával egy lány ezt meri tenni. Ma már tudom, hogy a pitek embert nem bántanak, de akkor ezen nem gondolkoztam, csak ösztönösen tettem.
Nagyon fontos, hogy nagytestű pásztorkutyákkal, és azoknál a kutyákkal, akik a területüket védik, soha, de soha nem szabad felvenni a harcot, csak annál agresszívebbek lesznek, mert ők idegen embert simán megtámadnak. Ha velük futunk össze, akkor álljunk meg egyhelyben, nyugodt hangon hívjuk be a kutyánkat, vegyük pórázra és lassan nyugodtan hátráljunk visszafelé. Ha elhagyjuk a területüket, akkor nem fognak bántani.
Domináns agresszió
Mik a támadás előjelei? Meg kell különböztetnünk a domináns agressziót, ami akár verekedésbe is átcsaphat, illetve a zsákmány agressziót, amikor a kutya vadászik, akár egy másik kutyára.
A domináns agresszió jelei:
- merev testtartás,
- magabiztosság,
- mély hangon morgás,
- kemény tekintet, fixírozás,
- fül feláll vagy előre fele áll,
- farok felfele áll és merev,
- szőr borzolása,
- vicsorgás.
Ez még ritualizált agresszió, amikor ez a viselkedés átcsap tényleges támadásba, akkor az utolsó pár másodpercben már a következő jeleket figyelhetjük meg: farok le, fej visszahúz, fülek hátracsap.
Egy kutya azért verekszik, mert le akarja dominálni a fajtársát, akkor ritkán történik komolyabb sérülés, általában egy verekedés után semmilyen fizikai károsodás nem éri az állatot.
Vadászat
Nem úgy a zsákmányoló agressziónál, amikor nem is tekinti fajtársnak a másik kutyát, csak vacsorának.
Zsákmányoló agresszió jelei:
- nem ad ki semmilyen hangot,
- a teste lefelé hajlik, a feje előre szegeződik,
- a füleit hegyezi, és előrefele mutatnak,
- a szája nyitva van egy kicsit,
- farok lazán lent van, nem közel a testéhez.
Manapság már nem érnek minket támadások. Én is, és a kutyáim is magabiztosabbak lettünk, észrevesszük az apró előjeleket, így meg tudjuk előzni a bajt, és nem utolsó sorban ebből a szempontból is sokkal jobb környéken lakunk.
Muszka és a varázslabda
A Népszigeti kutyaiskolában ismertem meg Andit, Zolit és a pumi keverék vérvonalú Muszkát. Muszka már az első foglalkozásokon látványosan nem foglalkozott a gazdáival, amikor le akarták ültetni, akkor hirtelen más dolga akadt, el kellett menni szaglászni, vagy csak bámulni a madarakat. Andi és Zoli nagyon bekeményítettek, és a hangjukat használva szigorúan megdorgálták, ha levegőnek nézte őket. Fokozatosan elindult a változás ezügyben.
Muszka nehezen kommunikált vagy játszott más kutyákkal; egyrészt mert a pumiknak van egy különleges játékstílusa, hogy morognak, hörögnek játék közben, amitől sok kutya megszeppen; másrészt mert inkább a domináns szerepre pályázott, a többi kutya játékát leállította.
Az volt a legnagyobb probléma, hogy sétáknál nehezen visszahívható Muszka. Ráadásul, ha egy kicsit messzebbre ment el, máris idegesen, ijedt hangon hívták, merthogy sokszor csak nagy későre jött vissza. Az egyik bevált módszer volt, hogy folyamatosan labdáztak vele, így maguk mellett tudták tartani; de így nem nagy élvezet a séta, futás.
Zoliék már azelőtt beüzemelték a varázslabdát, mielőtt kutyaiskolába kezdtek járni. A varázslabdáról már volt szó, de azért leírom újra:
A varázslabda egy misztikus eszköz. Fogsz egy bármilyen, átlagos labdát és a fülébe suttogod a következő versikét: „Feldobva, röptetve, szöktetve, elfogja, pörgetve, görgetve, gurítja, hajítja, feldobja, elkapja.” Utána bármikor, bárhonnan be tudod hívni és bármire rá tudod venni a kutyádat.
Egyes kutyáknál, főleg munkavonalas ebeknél, a varázslat már bele van írva a genetikai programjukba, de azért érdemes ezt időről, időre aktiválni.
Szóval, végy egy átlagosan labdás kutyát, dugd az orra alá a labdát, hogy „Tessék, labda.”, ha nem érdekeli, tömködd bele a szájába, ha ezek után kiköpi, add fel, hogy a te kutyád nem labdás. Hoppá, bocsánat, véletlenül a varázslat semlegesítését írtam le.
Szóval, végy egy átlagosan labdás kutyát, és egy egyszerű labdát; tedd érdekessé a számára. Mitől lesz érdekes? Ha nekem is kell, ha látja, hogy játszom vele, lehet dobálni, gurítani, pattogtatni, eldugni a hátam mögé, majd hirtelen előkerül, eldobom, de rohanok utána, hogy én tudjam megszerezni, rivalizáljunk érte; néha hagyhatjuk nyerni; de ha már nagyon kell neki, akkor, ha akarnánk, sem tudnánk győzni. Ha nála van, kergethetjük, meg akarjuk tőle szerezni. Csak addig játszunk, ameddig érdekli a játék, ez lehet, hogy eleinte 3 másodperc lesz. A játékot mi fejezzük be, vegyük el tőle a labdát és rakjuk el. Nekünk is az kell, ami nincs mindig kéznél, ugyebár. Nem is olyan ördöngös varázslat.
Muszka behívására a megoldás rendkívül egyszerű, ám annál nehezebben jutott eszünkbe. Ha hívják és visszajön, vagy magától odamegy a gazdihoz, akkor labdával jutalmazzák, majd elveszik, mehet újra sétálni, szaglászni. Tehát nem folyamatosan labdázni vele. Ezt minden egyes alkalommal megcsinálni, később már beleég az agyába: „Ha hívnak, az labdát jelent.” , így már akkor is működni fog, ha sok érdekes inger vonja el a figyelmét. Így rendkívüli mértékben javult Muszka behívhatósága.
Andiék a tanításban is sokat fejlődtek, egyre ügyesebbek voltak a klikkelésben és Muszka végre elkezdte élvezni a feladatokat. Nagyon szép volt a vizsgájuk, 87 ponttal.
Andi, Muszka, Hóka, Hanga és a labda
Pimpa
A kutyasulira lejött két atléta alkatú tigriscsíkos keverék kutya, Pimpa és Bodza, két atléta alkatú kedves, lelkes, érdeklődő gazdával, Vera és Árpi. Menhelyről hozták el őket, a kutyák eléggé bizonytalanok voltak. Nyilván még nem sok kutyával találkoztak életükben, Pimpa emberekkel szemben is bizonytalan volt. Kiderült Vera ultramaratoni futó, Árpi kosaras, Vera futótársának vették magukhoz őket.
Alapfokon az ő csoportjukban voltam segítő. Pimpa elég érdekesen viselkedett, az elején még le akart dominálni nála gyengébb kutyákat, majd kitört a kutyák között egy incidens, amit helyre kellett rakni, utána teljesen magába fordult és abszolút félős kutyának mutatta magát. Később, amikor más kutyát meg kellett szabályozni, ő volt az első, aki odaszaladt és meghágta az éppen rendreutasított kutyát. Szóval félős, visszafogott, de ha van nála gyengébb, akkor ledominálja. Otthon is Bodza előreengedte a rangsorban, így ez is hozzátett az arcocskájához. Vera nagyon szorgalmas volt, tele kérdésekkel, és Pimpával látványosan nagyon ügyesek voltak a tanításban. Jártak agilityzni hozzám, klubra, Pimpa nagyon élvezte a foglalkozásokat.
Ami nagy gond volt Verának, hogy sétáknál üldöznek mindent; sast, verebet, nyulat, őzet. Pimpa a fő kolompos, de Bodza is Pimpa után indult. Sajnos néha elkapták és megölték az üldözött állatokat. Vera szerint Bodza figyelmes, alázatos, ragaszkodó. Pimpa önfejű, makacs, nagy vadászösztönnel, igaz nagyon okos, szinte ravasz. Gazdi minden tanácsot megfogadott, amit adtunk neki: kötődési tréning (csak kézből, csak magas ingerkörnyezetben eteni a kutyát, hogy rájöjjön, a gazdájától függ), szabályok bevezetése, energiák levezetése, őrző-védő foglalkozás (magas ösztönállapotban való gátolhatóság), de sajnos a probléma továbbra is maradt.
Majd egyszer Vera azzal keresett meg, hogy Pimpa megölt egy nyulat és kiderült már két macska is van a számláján. Iszonyúan kiborult, hogy már kb. 10 hónapja ezen dolgozik, és nem tudja megoldani. Egyik megoldás, ha egyszerűen pórázon sétáltatná a kutyákat, ezt nem tudja elfogadni; a másik, hogy iszonyatos energiákat tesz bele a történetbe, hogy a vadászó kutyáját le tudja kontrollálni és vissza tudja hívni. Ez még párosult azzal, hogy a szomszédok folyton panaszkodtak, hogy Pimpa nagyon agresszívan ugatja őket, és csináljanak már vele valamit. Én is elértem a határaimhoz, továbbirányítottam más kollégához; de közben megszületett a nehéz döntés, Pimpának mennie kell, új gazdához. Mégpedig azért mert Vera babát vár, és tudja, hogy meg lehetne oldani ezt a problémát, de ő ezzel most nem akar foglalkozni, folyton ezen idegeskedni; nyugodtan szeretné végigcsinálni a terhességet, majd gondtalanul babázni.
Pimpa egy 1500m2-es kertbe, családi házhoz került, egy másik kutyus mellé. Bodza kinyílt, élénkebb lett és végre Vera is élvezi a sétákat, futásokat.
Nyugtató ölelés
A különböző helyzetekben mi az, ami megnyugtat minket és kutyáinkat?
Embereknél az ölelés, ha valaki megölel minket, akkor biztonságban érezzük magunkat. Néha nagyon erősen szorítjuk egymást, hogy el ne veszítsük a másikat. Oroszországban, az árvaházakban a babákat még a mai napig bepólyázzák, nagyon szorosan betekerik, gúzsba kötik őket, hogy úgy érezzék magukat, mintha édesanyjuk szorító ölelésében lennének, így tudnak nyugodtan aludni babák és a gondozónők. Amikor először halottam erről, rossz érzés fogott el, hogy szegény gyerekek, egyáltalán nem bírnak mozogni és milyen rossz lehet múmiaként feküdni. Bebörtönzés érzése fogott el. Ma már máshogy hatással van rám, jóleső érzéssel tölt el. Mi is, ha nincs kit ölelnünk, akkor magunkat karoljuk át. (Vitatkoznak róla, hogy ez helyes eljárás-e, mert a mozgásfejlődés szempontjából nem előnyös.) http://en.wikipedia.org/wiki/Swaddling
Az állatoknál, például marháknál és kutyáknál nincs ölelés, és mégis megnyugszanak az
emberi vagy gépi öleléstől. Marháknál használják a gépi ölelést, a neve angolul: squeeze machine; ha be akarnak egy injekciót adni nekik vagy megvizsgálni őket, behajtják őket egy vasszerkezetbe, majd összezáródik, és szorosan fogva tartja őket. Ahogy Temple Grandin írja, az addig nyugtalan, „múúúzó” marhák elcsendesednek és megnyugszanak; csak az a kérdés, hogy a természetben mikor került egy marha ilyen szituációba, honnan ered ez? Temple Grandin autista, marhákkal foglalkozik az Egyesült Államokban, ő azt érzi, amit a marhák éreznek. Ő találta ki, hogyan lehet őket a vágóhídra vezetni úgy, hogy ne legyenek pánikban, ne féljenek, és az ő fejlesztéseinek hála a marhák teljes nyugalomban sétálnak a halálba, hogy mi megehessük őket. Temple autista, ő nem képes embert megölelni; készített magának egy squezze machine-t, hogy ha ideges, pánikol, akkor belefeküdhessen. Első látásra kicsit morbid, de egyre népszerűbb, mivel Temple is egyre népszerűbb.
A kutyák és a cicák arról híresek, hogy rendkívüli mértékben együttműködőek az állatorvossal. Sokuk rúg, mar, harap, sír, menekül; legalábbis szeretne. Ezen a szoktatás sem segít, mert sokszor fájdalmat kell okoznunk a vizsgálathoz. Az asszisztens feladata lehetővé tenni, hogy a kutya, cica nyugton legyen, ameddig vizsgálják. Ilyenkor lefogjuk őket, néha teljes testfelülettel átkarolom, és erősen fogom, hogy ne mozduljon el. Azt gondolnánk, hogy ez rossz az állatnak, de nem; ettől nyugszik meg. Sok tapasztalat kell hozzá, hogy melyik állatnál milyen erős szorítást alkalmazunk, mert nem az a cél, hogy erővel lefogjuk, ami néhány nagytestű, csupaizom kutyánál esélytelen is lenne, hanem, hogy érintéssel való kommunikációval elmagyarázzam neki, hogy most nyugalom és fegyelem van, és ezt bizony ki kell bírni. Szorítás, engedés, húzás, eresztés, nyomás, hajlítás, emelés, engedés, támaszok, hajlítás, döntés, dőlés, fordítás, különböző erővel. Konditerembe persze nem kell járnunk. Hála istennek az összes asszisztens, akit ismerek erre hamar, ösztönösen ráérzett, orvosoknak már több gondjuk van ezzel, de ő csak vizsgáljon.
Szegény állatok egyáltalán nem értik, mi történik az állatorvosi rendelőben, muszáj nekik domináns, autoriter módon azt mondani, hogy: „Ez van, mert azt mondtam.” A jövő csodálatos világában már a kiskutyákat a kezdetektől fogva klikkerrel fogjuk fokozatosan, lépésről-lépésre szoktatni a vizsgálatokhoz, hogy vezényszóra felugorjanak az asztalra, kinyújtsák a mancsukat, kinyissák a szájukat, hanyatt feküdjenek a műtéthez és elviseljék az extrém fájdalmat is. De ma, még a klikkert ismerő gazdik és orvosok sem állnak erre készen. Addig maradnak a tapasztalt asszisztenseink.
A feszes póráztól megnyugszanak a kutyák, nem arra gondolok, amikor „jólnevelt” ebünk végighúz minket az utcán, vagy a kis lakótelepi rémek (akikhez mindig jár egy idős néni is), a póráz végéről mondja meg mindenkinek a frankót. Itt nem nyugalmat vált ki a feszes póráz, hanem magabiztosságot, és sokszor agressziót, gazdival a háta mögött, bátran mernek a kutyák agresszívak lenni, ezért van az, hogy pórázon nem szabad más kutyához odaengedni kedvencünket, az erre hajlamos kutyáknál szinte biztos, hogy agresszióba csap át az ismerkedés.
Én tudatosan használom azt a módszert, hogy amikor bizonytalan, fél a kutyám, akkor pórázra veszem és én feszítem a pórázt. Egyszer elmentünk egy éjszakai kirándulásra az akkor 10 hónapos Hangával. Az elején még jókedvű, barátkozós volt; de amikor már sötét is volt és nagyon fáradt is, akkor ugyanazt az embert, akivel pár órával ezelőtt még játszott, megugatta, félt tőle; túl sok inger érte és összeomlott az idegrendszere. De amikor pórázra vettem és végig feszesen tartottam, akkor megnyugodott és már nem félt. Egy csatorna teremtődött közöttünk, amivel ő már egyedül nem tudott megbirkózni, azzal velem együtt igen. Persze ehhez az kellett, hogy Hangából a feszes póráz ne agressziót váltson ki, erre hajlamos kutyáknál, ez nem működne. Ki kell próbálni.
Tud-e kutyánk szabad térben, például egy parkban pihenni, aludni? Van, amelyik igen. Átlag kutyák nem. De boxban tudnak, egy zárt ketrecben még sok inger mellett is tudnak. A bezártság biztonságot ad. Mi is házban, szobában, zárt ajtók mögött tudunk a leginkább pihenni.
Bezártság, lefogás, összeszorítás, mozdulatlanságra kárhoztatva, az első érzések talán negatívak, de utána tulajdonképpen kiderül, ez nem is olyan rossz, sőt.
Még a születés lehet egy hasonló élmény, bár ott aktívan dolgozni kell, hogy kijussunk a külvilágra, nem csak passzív részesei vagyunk az eseményeknek. Aki emlékszik rá, kérem, mesélje el.
Kutyamenhely
Mindig is arra vágytam, hogy egy tanyán dolgozhassak, lesz egy sajátom is és akkor milyen boldogan fogok élni.
A közelünkben találtam agilityzési lehetőséget, egy tanyán, ahol vannak lovak, pónik, marhák, tyúkok, sok-sok magyar fajta kutya; kutyamenhely és kutyaiskola is egyben. Itt a kutyák csak éjszakára vannak kennelben, hatalmas futtatók vannak, napközben kint vannak, egy futtatóban kb. 15-20 kutya szabadon, falkában élnek. Maga a megtestesült tökély, gondoltam. Elkezdtem járni agilityzni, majd a második alkalommal megkérdeztem, hogy lehet-e itt dolgozni. Lehetett.
50 óra fizikai munka hetente. Főleg a kutyákkal kapcsolatos feladatokat kaptam. Szarszedés, ketrectakarítás, vízhordás, etetés. Esőben, hóban, sárban, -10 fokban átázott kesztyűvel. Az első héten végtelenül fáradt voltam, ráadásul éjszaka nem tudtam aludni, csak 2-3 órákat, valószínűleg az extrém fizikai megterhelés miatt. Előtte soha nem végeztem nehéz fizikai munkát.
Hamar megtapasztaltam, hogy a tanyasi élet nem az az idill, amit az ember gyerekfejjel elképzel. Később részben átraktak irodai munkára, fényképeztük a gazdikereső kutyákat és foglalkoztam a félős kutyákkal. Így azért már jobban bírtam a strapát.
Ami lelkileg a legnehezebb: a szenvedés és a halál. Volt egy alom parvós kiskutya (PARVO-vírusos bélgyulladás – Általában fiatal kutyák súlyos általános tünetekkel – láz, bágyadtság, étvágytalanság- és véres, súlyos hasmenéssel járó betegsége ), irdatlan fájdalmakkal és minden reggel egyel kevesebben voltak, őket becsomagolni és kivinni a hullatárolóba. Akkor ezt még sokkal nehezebben viseltem, de hamar kialakítottam a lelki védekezést: nem foglalkozom a dologgal; a többiek egyszerűen azt mondták az ilyen nehéz helyzetekre, hogy: „Ez van.” és arra figyeltünk, ami jó. Az egyik parvós kutyus életben maradt. Nagyon életrevaló, vagány, jófej kutya lett belőle.
Fay
Béna kutya, aki nem tud lábra állni, mert valaki annyira összerverte; de meg lett műtve és talán egyszer talpra áll, viszont a fájdalmai miatt megharap, ha hozzá akarok érni, így nagyon nehéz őt kezelni. Fay, a szőrtelen kutya, akinek kihullott az összes szőre, mert előzőleg egy sintértelepen élt egy kis, szűk ketrecben és csak bedobtak neki valami kis kaját, meg egy kis vizet, így a hosszú hónapok alatt felmaródott a bőre a saját piszkától.
Viszont itt a tragikus sorsból előnyt lehet kovácsolni, mert a menhely kapcsolatban áll egy német szervezettel és a németek kedvence a szerencsétlen sorsú kutya, őket fogadják örökbe a leghamarabb. Azért Magyarországról visznek kutyát, mert ott nincsenek kóbor állatok. Így mindenkinek elmondhatják, ők milyen rendes emberek, tényleg azok.
Peki
Volt sok-sok harapós kutya. Bodzának meghalt a gazdája és mindenkivel bizalmatlan, ezt egyértelműen kifejezésre is juttatja, lyukas kéz formájában. Nemes, aki a póráz látványától megőrül és combot átharap. Kis tacsi keverék, Süti, akinek a körömeltávolítás a fő profilja. Puli kutya, aki 1 éves és még soha életében nem találkozott emberrel, mert egy erdőben élt, és bárki, bármit akar tőle, odacsap. Peki az úriasszony, aki halálosan sértve érezte magát, hogy egy ilyen helyre került.
Aztán a félénk kutyák, négy 4 hónapos németjuhász keverék kutyus, amikor először bement hozzájuk valaki, összecsinálták magukat félelmükben. Maci, akin látszott, hogy egyszer volt már gazdája, de köszöni szépen még egyszer nem. Border keverék, aki iszonyatosan vágyik az ember után, szeretne kapcsolatba kerülni velünk, de képtelen rá, ilyet ő még soha. A négy kölyök anyukája, aki már mindent látott, már megélt 2 világháborút, ő talán nem félt, csak tartózkodott.
Sunny
Nekem volt már kutyasulis tapasztalatom, így egy kis szaktudással, türelemmel és rengeteg jutalomfalattal felszerelkezve vágtam neki a rehabilitációnak; már aki elfogadta, mert ha a kutya retteg, akkor még a kaja sem kell. A körülmények sem voltak ideálisak, mert pont őket nehéz volt a falkából leválasztani, mert csak így lehetett velük foglalkozni. Harapós szekció a felszereltségemnek hála engem nem harapott meg, bár Nemes néha ráfogott a kezemre, hogy azért ne nyúljak hozzá, meg ő most a nem szeretne bemenni a kennelbe, kint azért érdekesebb. Félős szekció meg a záporozó falatok hatására rájött, hogy azért mégsem fél annyira. Jellemzően, amelyik kutyának volt már gazdája, azt hamar meg lehetett győzni, ugyanis a híresztelésekkel ellentétben nincsen olyan, hogy egy gazda csak rossz, akármennyit is bántotta a kutyáját, mellette jót is adott neki. Akinek még soha nem volt gazdája, az már kemény dió volt. A négy német juhász kölyökből kettő egész hamar feloldódott. A másik kettő még tartotta a frontot. Elvittem őket pórázon sétálni, az egyikük, Sunny, amint ráraktam a pórázt, jéggé dermedt. Ez így ment négy alkalommal, azt a tanácsot kaptam egy kiképzőtől, hogy úgy sem lesz belőle kutya, foglalkozzak vele nyugodtan, de úgysem. Majd egyszer csak, amikor ötödik alkalommal kivittem, úgy sétált velem mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy nagyon nagy élmény volt számomra, hogy annak ellenére, hogy látszólag nem történik semmi, belül mégiscsak van változás, ami egyszer csak megérik. Szóval kutya az nem lett, de pórázon sétálva.
Maci
Macit nagyon megszerettem, úgy kezdtem el vele a munkát, hogy amikor elsétáltam a kennele előtt, mindig dobtam neki kaját, de nem mentem be hozzá, aztán később már be is mentem, de csak dobtam egy falatot. A legfontosabb, amit be kell tartani a rehabilitációnál, hogy én nem akarok tőle semmit, én nem akarok vele barátkozni, belőlem csak úgy véletlenül potyognak a párizsi darabok. Később már beültem hozzá, hozzászoktattam, hogy a felé irányuló mozdulatok jót is jelenthetnek, mert úgy dobáltam a falatot, vagy amikor a kezemből már elfogadta a kaját, akkor a másik kezemet a feje fölé emeltem, ez a fejsimogatás egyik lépcsőfoka. Ha jól emlékszem pár hét alatt elértem, hogy a nyakamba ugráljon, ha jövők, és nagyon kötődött hozzám. A kötödés iszonyatosan nehéz, itt minden kutya kötődni akar, akkor is, ha rá sem nézel soha, ő már téged akar. Kétszáz sóvárgó tekintet nap mint nap. Maci meg pláne. Néha hazavittem magammal pár napra, de így még nehezebb volt neki visszamenni.
Süti
Sütit, a körömeltávolítosat, ivartalanították, másnap reggel leszedte magáról a gallért, szólt a főnököm, rakjam vissza rá. Hogyan? Ráadásul egy szűk ketrecben volt, ami nehezítette a projektet, mert így ha benyúlok, sarokba szorítva érzi magát. Oldalra fordulva, először csak leraktam kaját, szerencsére elfogadta, majd lassan, fokozatosan, kezembe a gallérral sikerült átbújtatni rajta a fejét és evés közben még meg is tudtam kötni, gyorsan ment, úgy 15 perc alatt megvoltunk. Aztán pár hónap múlva már odáig eljutott, hogy nem csak velem volt barátságos, hanem mindenkivel, ő kezdeményezte a kontaktus emberekkel.
Később állatorvosi asszisztensként is előfordult, hogy bentlakós, harapós ebekre kellett visszatenni a gallért, vagy injekciót beadni neki, itt sokszor falatot sem tudunk használni, mert műtét előtt vagy után vannak, amikor nem ehetnek. Hogyan oldottam meg ezeket? Valahogy megbeszéltem velük, ha sokat beszél az ember a kutyához, akkor megnyugszik; nem az a lényeg, hogy mit mondok, hanem a melódiája: hangsúly, hanglejtés, időzítés; mint embereknél a babanyelv, ha az anyukák gügyögve beszélnek a babához, az nyugtató hatású és elősegíti a kötödés kialakulását is. Nemrégiben elkezdtem tudatosan figyelni az embereket, hogy mennyit gügyögnek az állatokhoz, sokan használjuk, sokszor. Még mélyen tisztelt állatorvos kollégám is, aki immáron 20 éve dolgozik állatorvosként, gyakran használja a babanyelvet a kutyákkal való kommunikációban. „Uzsgyi-uzsgyi, zsúpszi, ni”, például ezek szavak kíséretében kerül fel a kutyus a vizsgálóasztalra. Kollégám azt mondta, hogy a kutyababanyelvet az állatorvosi egyetemen oktatják, van külön modul erre.
Ezekkel a módszerekkel tudtam elérni, hogy komolyabban soha nem harapott meg kutya.
Az ember lelkileg felőrlődik a menhelyi munkában. Az egész nap unalmukban ordító kutyák, a sóvárgás az emberi kontaktus után, az extrém fizikai-lelki megterhelés. Minden tiszteletem azoké, akik ezt sokáig tudják csinálni, én nem. Hogy mi lett a történet szereplőivel? Úgy tudom, mindenki talált magának gazdát, itthon vagy külföldön, tökéleteset vagy tökéletlent, de Gazdát.
