Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Farkasok

2011.10.22

Sziasztok!

Szürke farkas

A farkas vagy szürke farkas a ragadozók családjába tartozó,kutyaféle állat.

Belőle háziasították a kutyát.

Tágabb értelemben farkasnak nevezenek a kutyafélék családján belül több más fajt is:ezek a préri farkas a vörös farkas vagy rőt farkas és a sörényes farkas szócikkünkne ,,farkas" alatt szürke farkas értendő.

Előfordulása

Holarktikus faj az ember után a legnagyobb területen elterjedt emlős.

Észak-Amerika és Eurázsia északi területeinek meghatározó csúcs ragadozója, de megtalálhatjuk képviselőit Közép-Amerikában,Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is.Az egykor összefüggő,hatalmas területen a túlzott vadászat következtében ma már csak elszigetelt csoportja maradtak fenn, így például Észak-Afrika szavanna övezetéből az ember teljesen kiszorította.

Kihat Japánban is az Arab-félszigeten erősen veszélyeztetett,szinte el is tünt.

Természetes élőhellyét nehéz meghatározni,hiszen (az ember kivételével)a farkas a különböző biomokhoz leginkább alkalmazkodott emlős: a félsivatagtól a tundrán át a trópusi esőerdőig mindenhol képes megélni.

Jelenleg a legtöbb élőhelyén védett; több alfaja szerepel a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség (IUCN) vörös listáján.

Európában

Szerencsére ma már Magyarországon is védett, azaz a délről és északról átkóborolt egyedeket nem lövik ki automatikusan. Hazánkban az 1. világháború után pusztult ki és az 1980-as években jelent meg újra; Szlovákia, Románia és SzerbiaHorvátország felől is elkezdett visszatelepülni:

is él néhány falka. Elkóborolt egyedeket többször megfigyeltek a Kiskunsági Nemzeti Parkban is.

1991-ben a Balaton-felvidéken ejtettek el egy példányt, és kitömött bundáját az Afrika Múzeumban állították ki Balatonedericsen.

Magyarországon 1993 óta védett, 2001 óta fokozottan védett faj.

Alfajai

Alfajainak számát máig vitatják; a változatok megkülönböztetésében különösen az amerikai kutatók jeleskednek. A vélt és valós alfajok:

A mára már kihalt nádi farkas (toportyán) a Kárpát-medencében élt. Azonosítása vitatott: egyesek szerint a farkas egy alfaja (Canis lupus minor) lehetett, mások szerint az egykor itt is honos aranysakál (Canis aureus)

A kutya (Canis familiaris) a farkas háziasításával létrejött új faj. Régebben a farkas egyik alfajának (Canis lupus familiaris) tartották, de az etológiai vizsgálatok kimutatták a két faj pszichés tulajdonságainak döntő, szelekció eredményezte különbözőségét.

A nőstények testtömege 12–55 kg (átlagosan mintegy 40 kg), a hímeké 15–80 kg (átlagosan mintegy 50 kg); a legkisebbek az Arab-félszigeten élő (élt?), a legnagyobbak az észak-amerikai farkasok. Testhossza 1,0–1,6 m, amihez hozzájön még a 40–50 cm-s farok. Szőrzete élőhelyétől függően a fehértől a mélyfeketéig változik; Európában általában szürkésbarna. Egy alomban előfordulhat akár minden színárnyalatból is kölyök.

Talpán és farka alatt a terület megjelölését segítő illatmirigyek vannak.

Izomzata, tüdeje és szíve kiválóan alkalmazkodott a zsákmány üldözéséhez: rövid távon sebessége eléri a 60–70 km/órát, és eközben akár 4—5 métereseket is ugorhat. Valamivel lassabban futva (45–50 km/órával) mintegy 15–20 percig képes üldözni a prédát, de ilyen hosszú futás után legalább ennyit pihennie is kell.

Szaglása és hallása egyaránt kitűnő: ha megfelelő a szél iránya, akár 2–2,5 km-ről is megérzi a jávorszarvas szagát; szelíd farkasok 6 km-ről is válaszoltak egy ismerős ember farkasüvöltést utánzó hangjára — a valódi farkasüvöltést valószínűleg jóval messzebbről is meghallják. Látásuknak különösen a mozgást érzékelő funkciója kiváló.

A farkast túlzás nélkül tartják a legintelligensebb ragadozónak. Agytérfogata 150–170 cm³; különleges értelmi képességei a társas életmód eredményeként fejlődtek ki.

Vad alfajai a rókánál jóval nagyobb, szürke, barnásszürke, sárgásbarna vagy fehér színű állatok. (Az alfaj színe élőhelyétől függ.)

Élettartama átlag 13 év, fogságban átlag 15 év. A vadon élő farkas születéskor várható élettartama 5–6 év; a halál leggyakoribb okai a vadászat és a dominancia-harcok közben szerzett sérülések.

Életmódja

A farkas főleg rendkívül szervezett szociális csoportokban, úgynevezett falkákban él. A falka kommunikációjának elhíresült módja az úgynevezett farkasüvöltés: a farkasok kórusban „énekelnek”:

  • összetartozásuk erősítése érdekében,
  • aktivitásuk szinkronizálását segítendő és
  • annak jelzésére, hogy a terület az övék.

Testbeszédében nagy szerepet kap a hosszú, bozontos farok.

A falka szervezete

A falkák olyan önfenntartó szaporodó egységek, amelyben az egyedek együttműködve, közösen szerzik meg a táplálékot, és közösen nevelik a kölyköket — nemcsak a szülők, de a falka minden tagja, különösen a fiatalabbak. A falka létszáma az élőhely adottságaitól függően 2–36 lehet; általában 5–9. A falkák tulajdonképpen olyan nagycsaládok, amelyekben a vezető alfa-párhoz és utódaikhoz a szaporodási időszakban más farkasok is csatlakozhatnak — ezek később is a falka tagjai maradhatnak. A falkában szigorú a hierarchia: az abszolút úr az alfa-hím, őt követi az alfa-nőstény. A vezérhímet legyengülése (betegség, sérülés stb.) esetén a béta-hím váltja fel. A falkák időnként feloszlanak, majd (átmenetileg vagy véglegesen) újraalakulhatnak, illetve más falkákkal egyesülhetnek is. A régi falka feloszlásával létrejött új falkák egymással barátságosan viselkednek.

A falka együttműködésének két, ellentétesen motiváló alapja:

  • az állandó rivalizálással kialakított rangsor és
  • az egymást régóta ismerő tagok erős, kölcsönös kötődése.

Az együttműködés megköveteli:

  • a fejlett szociális intelligenciát,
  • a jó problémamegoldó képességet és
  • a képlékeny, a körülményekhez alkalmazkodó viselkedést.

Ezek együttes hatására a farkas élőhelyeinek csúcsragadozója volt, amíg alul nem maradt az emberrel vívott versengésében.

A farkasra a „letelepedett” és „nomád” életmód váltogatása jellemző. Tavasszal és nyáron kis területen marad, amíg a kölykök fel nem nőnek, ősszel és télen azonban hatalmas távolságokat járhat be.

Táplálkozása

Más kutyaféléktől eltérően egyáltalán nem eszik növényeket, csak húst és csontot. Falkában vadászva főleg önmagánál jóval nagyobb termetű növényevőket zsákmányol (ide értve az olyan nagy patásokat, mint a jávorszarvas és pézsmatulok); a falkából kivert egyedek többnyire rágcsálókat és más, kisebb állatokat — egyebek közt rovarokat és rákokat.

A falka kitartóan, hosszú kilométereken át üldözi a kiszemelt vadat, majd amikor beéri, sorozatosan a farába, lágyékába és marjába marva terítik le. A legnagyobb sikerre törekedve elsősorban az eleve hátránnyal induló: legyengült, beteg vagy öreg vadakat szemelik ki, ezzel fontos szerepet töltenek be a préda populáció létszámának szabályozásában.

A táplálékszerző magatartás egy különleges módja a kiszemelt préda csordájának követése. A farkasok ilyenkor hosszú ideig követik és időnként meghajtják a nagy testű növényevők csordáját. Ha ilyenkor leszakadó (gyenge, idős vagy sebesült) állatot vesznek észre, azt megrohanják és felfalják. A zsákmányállatot körülvevő farkasok igyekeznek egymástól nagyjából azonos távolságot tartani. A támadást (sőt, magát a vadászatot is) mindig az alfa-hím indítja meg, a tagok azonban önállóan, de egymásra mindvégig figyelve vesznek részt benne: a farkasfalka vadászata ettől nagyon hatékony.

A zsákmányt leterítve a híres farkasétvággyal egy-egy farkas akár 9 kilogrammot is felfal belőle. Rendkívül erős állkapcsával akár a jávorszarvas vagy a bölény legvastagabb csontjait is el tudja morzsolni.Több amerikai tanulmány is bizonyítja, hogy zápfogaival (Molares) akár 105 kg/cm² (1500 Psi) harapóerőt is kifejthet. A dögöt sem veti meg: a farkas gyakran megpróbálja elkergetni friss zsákmánya mellől a többi farkast, a medvéket és a pumákat. A települések szeméttelepein is megjelenik; hajdan valószínűleg az ősi emberi közösségeket így kerülgető farkasokból háziasíthatták a kutyákat.

Szaporodása

A hím sokáig, gyakran egy évnél is tovább udvarol a nősténynek, az ezután kialakuló kapcsolat azonban több évre szól; a két fél erősen kötődik egymáshoz.

A szaporodás a domináns alfa-pár előjoga, vagyis a farkasokra a monogámia jellemző úgy, hogy a kieső alfa-egyed helyét a rangsorban következő veszi át. Az alfa-nőstény az alacsonyabb rangúak szaporodását agresszióval akadályozza; előfordulhat, hogy kölykeiket elpusztítja.

A szaporodási időszak január és április között van, az északi farkasoké később, mint a délebbre élőké. A nőstény évente egyszer ivarzik, az ösztrusz 5–14 napig tart. A párzás után a szuka egy odút ás, amelynek bejárata először lejt, majd emelkedik a vízbefolyás gátlására. Az átlagosan 63 napos vemhesség után vakon és süketen születő kölyköket 3 hétig csak az anya neveli. A számuk változatos, akár 14 is lehet (általában hét). 5–10 nap alatt állnak talpra, a kezdetben kék szemük 10–15 nap múlva nyílik ki. 7–9 hétig szopnak.

A kölykök nevelésében a csapat összes tagja részt vesz, így visszahányt eledellel táplálják is őket – halandósági rátájuk ennek ellenére nagy. A szülőodút 8–10 hetes korukban hagyják el. Játékaikkal ekkor már elkezdik kialakítani saját hierarchiájukat. A gyorsan fejlődő fiatalok 10 hónapos korukban kezdenek el a csapattal vadászni.

Ivaréretté a szukák 2 éves, a hímek 3 éves korukban válnak. Ekkor többnyire elhagyják a falkát, és megpróbálnak másikhoz csatlakozni, illetve újat alakítani. A vadászat és a dominanciaharcok közben szerzett sérülések a leggyakoribb halálokok. Állatkertben közel 15 évig is élhetnek.

A farkas a kultúrában

A farkas gyakori szereplő mítoszokban, mesékben, könyvekben, filmekben egyaránt.

  • A legenda szerint Róma alapítóit, Romulust és Remust egy anyafarkas nevelte fel.
    A legenda másik változatában az anyafarkas szoptatta őket, amíg egy pásztor rájuk nem talált. A pásztor fel is nevelte a talált fiúkat.
  • Hasonló motívum régi magyar (moldvai) balladá(k)ban is előfordul: Menekülés közben gyermekét elhagyja szívtelen anyja – a kislányt megtaláló farkasok felnevelik:
    „…gyenge bárányhússal,
    gyenge malachússal.”
  • Az X-Men képregények egyik hőse, Wolverine a filmadaptációkban magyarul Farkas névre hallgat, habár angol nevének jelentése és a magyar képregény-kiadványokban elterjedt neve is „rozsomák”.
  • Az erdő kapitánya című magyar rajzfilm egyik mellékszereplője Pimpike, a bolond farkas, aki báránynak, majd madárnak képzeli magát.

Sokkal több azonban a farkasokat negatív színben feltüntető történet:

  • A farkas számos mesében gonosz szereplő. Ilyenek például: Piroska és a farkas, A hét kecskegida, A kismalac és a farkasok.
  • Arany János Toldi című elbeszélő költeményének egyik fontos epizódja a „farkaskaland”, amelyben a főhős egy kölykeit védelmező nádifarkas-párral száll szembe. A „nádifarkas” valójában az aranysakál népi neve (l. fentebb).
  • J. R. R. Tolkien regényeiben egy intelligens, óriás méretű farkasfaj, a warg szerepel. Az orkok hátasállatként használják a wargokat. Hasonló lények szerepelnek a Warcraft játékban is.

 

Szeretettel Fekete Alexandrának.



„Ha a farkas elébb meglátja az embert, menten az embernek torka bereked, és szólása megnehezedik,” mert „a farkasból származó meleg párák behatolnak az emberbe.”
„A farkas, ha nagyobb és erősebb állatra vadászik, akkor előzőleg jó sok földet eszik. Így aztán a hasában levő földtől lényegesen súlyosabb lesz, és le tudja rántani áldozatát.”
„A farkasok úgy kelnek át a folyón, hogy szép sorban mindegyik megfogja a fogával az előtte levő farkát. Így nem sodorja el őket az ár.”
„A farkas a kő, tűz és mezítelen fegyver előtt rettenetesen szalad. Minekokáért a vadászok mindenkor tűz-köveket szoktak magokkal hordani, és a farkast meglátván, ezt szoktál tűzzel szikráztatni, mellyet a farkas meglátván, menten elszalad.”
Miskolczi Gáspár: Egy jeles Vad-Kert, Lőcse, 1705

Az európai és ázsiai népek számára a farkas félelmetes ragadozó. Sokat szerepel a folklórban, főleg a kontinensen, ahol még ma is él az erdőben, kevésbé lakott vidékeken. Az állattenyésztő népek számára komoly veszedelem volt a farkas. A csordákat és nyájakat kutyák őrizték, akik a kynológusok mai álláspontja szerint mind a farkastól származnak. Kialakult az a különös helyzet, hogy a farkas leszármazottai hol szembefordultak őseikkel, hol szoros kapcsolatba léptek velük, és ismét visszatértek a ragadozók közé. A német juhászkutyának nemcsak a külseje hasonlít a farkaséra, hanem a természete is. Gond nélkül párosodik az ordasokkal.
Miért farkas, ordas vagy csikasz? Azt mondják, őseink annyira féltek a nagy ragadozóktól, hogy az igazi nevüket nem merték kimondani, Máig fennmaradt az a mondás, „farkast emlegetnek, kert alatt jár.” A 23. zsoltár szerzője, a hagyomány szerint Dávid, még óvatosabb, azt mondja,
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.”
Mivel a zsoltár a pásztorélet képeivel kezdődik, valószínű, hogy ez a „gonosz” nem más, mint a farkas, akit a pásztorok kutyák hiányában bottal vertek el a nyájtól.

Sok népi mondás mutatja, hogy a régiek jól ismerték a farkas természetét. Ma is azt mondjuk, „éhes, mint a farkas” – az angolok szerint: „farkas van a gyomrában.” Az indiai Mahábhárata egyszerűen Vrkódarának, farkasgyomrúnak nevezi a jó étvágyú Bhímát. Az oktalan ember „farkasra bízza a birkát,” vagy „farkast kiabál” ijedtében. Kínos helyzetbe kerül az, aki „fülön fogja a farkast,” és éppen hogy elkerüli az éhenhalást az, aki „távol tartja a farkast az ajtótól.” „A farkas a bőrében hal meg,” ez a németek véleménye, ahol mi lemondóan megjegyezzük, kutyából nem lesz szalonna. A balsorsot nem lehet elkerülni, „nem eszi meg a farkas a telet.” Azt is mondjuk, „nem félünk a farkastól,” hátha ezzel egy kis bátorságot öntünk magunkba.
Német mondások: amikor a szél fütyül, „a farkas élesíti a fogát.” A heves, pusztító szél egyszerűen „a farkas”; eső napsütésben: „a farkasok esküvője.” Düsseldorf környékén, amikor az égen gyapjas felhők vannak, azt mondják, „ma bárányok, holnap farkasok.”
Nálunk már nem él farkas, és az egykori rettegésből csak annyi maradt, hogy a gyerekek „kinn a bárány, benn a farkas”-t játszanak. Egyszerűen nem igaz az, amit Jókai írt A kőszívű ember fiai-ban: még egy nagyon elszánt farkascsorda sem veszélyeztet komolyan egy lovast szánt, és az utasait.
Egyébként a magyar költők általában a farkas pártján állnak, aki Beniczky Péter (17. sz. első fele) óta a szabadság szimbóluma, szemben a szolgalelkű kutyával:

„Farkas ha koplal is, nem cserélne mégis
A kalmárok ebével.
Ebnek van lánc nyakán, kötve szekér farkán,
Noha lakik jó lével.
Farkas úr magának, örül szabadságnak,
Ritkán ütik vesszővel.”
(Közönséges magyar példabeszédek)

Közhely még a báránybőrbe öltözött farkas, aki az evangéliumokban riogatja a könnyen hívőket; de elég gyakori a megtért farkas is, aki Assisi Szent Ferenc utasítására békében élt Gubbio polgáraival; őrizte mártír Szent Edmund fejét; együtt lakomázott Szent Maedoc ír szenttel; és odaadóan vezetgette az ugyancsak ír származású, vak Szent Hervét. Több középkori történetben a kolostorba betört farkasok kizárólag az eretnek vagy gonosz szerzeteseket támadták meg.
Démoni farkasokkal is találkozunk a legendákban, a nyáj hétköznapi ellenségei és a keresztény példázatok mellett. Végül is a farkas éjszakai állat, szürke színével beleolvad a környezetbe, kísérteties csendben cserkészi be az áldozatát, és csak a szemei villognak sárgán vagy zölden a sötétségben. Vérfagyasztó üvöltéssel üdvözli a holdat, azt a bolygót, amelyet a görög ókor óta összekapcsoltak mindenféle babonás és mágikus szokással. Sok helyen azt gondolták, maga az ördög jár odakint farkas képében, főleg a temetőkben, hogy kikaparja és felfalja a halottakat. Egy német legenda szerint a farkast az ördög teremtette kőből, fatörzsből, gyökerekből és mindenféle piszkos dologból. Normandiában azt tartották, hogy farkasnak álcázott ördögök kísértenek a temetőkben. A finnek szerint a megkereszteletlen gyerekekből mind farkasok lesznek a haláluk után.

Persze hogy kapcsolatba hozták a farkasokat a boszorkányokkal, akiket már a rómaiak lupuláknak, kis farkasoknak neveztek. Thesszáliát tartották a boszorkányok hazájának, mint azt tudjuk Apuleius regényéből (Az aranyszamár). Mindenféle gonoszság mellett azt mondták róluk, hogy a farkasokkal együtt üvöltenek, és farkasnyelvet használnak igézéseikhez.
A Macbeth boszorkányai farkasfogat főznek az üstben, varangy, méreg, lápi kígyó, békaláb, denevérszárny, vipera, macskabagoly szárnya, sárkánypikkely és más finom dolgok társaságában (IV. felvonás, 1. jelenet).
Németországban úgy tudták, hogy a boszorkányok farkasokon lovagolnak. Lotharingiában az ördög farkas képében lakomázott velük. Egy francia papot farkassá változtattak, csak a fehér gallérja maradt meg; arról ismerték fel. Még a navaho és más amerikai indiánok is azt hitték, az emberek farkas-alakban gyakorolják a boszorkányságot. Amikor a lettek farkasüvöltést hallottak, azt mondták, „Vigyázz, lehet, hogy egy ragana (boszorkány) jár odakint.” Másutt védő amulettként kifúrt farkasfogat viseltek, vagy a farkasfogat a párnájuk alá tették. Spanyolországban farkasbőr darabbal hárították el a szemmel verést, néhol azt hitték, ez a bőr elűzi a legyeket a házból. Ha egy farkas megölt egy ekét vagy szekeret húzó állatot, a boszorkányok mágikus ábrákat rajzoltak a földre; ezzel arra kényszerítették a farkast, hogy most már ő húzza tovább a kocsit vagy az ekét. Ilyen hasznos varázslatok ellenére még a 17. században is felakasztottak embereket, mert azt hitték, hogy időnként farkassá válnak, és mindenféle gonoszságot elkövetnek.
A farkasember külön fejezetet képez a világ folklórjában. A werwolf szóban a „wer” ófelnémet nyelven embert vagy férfit jelent. Azokban az országokban, ahol nem éltek farkasok, vagy nem sok kárt tettek, más állatok részesültek ebben a megtiszteltetésben: Indiában a tigris, leopárd vagy a hiéna, Szibériában a medve, Afrikában a krokodil.
Széltében-hosszában hittek az állatemberekben. Hérodotosz, Platón és Plinius komolyan vették a farkasembert, Ovidius is feldolgozott egy ilyen történetet. Sabine Baring Gould írta 1865-ben: „A fél világ hisz vagy hitt farkasemberekben.”
A farkasember legendákban előtérbe került a kereszténység előtti folklór, főleg Skandináviában és német területeken, ahol emberek és istenek még gyakrabban öltöttek állat-alakot, mint Görögországban. A feltűnően szőrös testű ember, ha a szemöldökei összeértek, karomszerű, erős körmei voltak, és még a gyűrűsujja is hosszabb volt a középső ujjánál, könnyen abba a gyanúba került, hogy éjszakánként farkassá változik. Néha az átváltozás nem teljes, megmarad az ember arca vagy egy-két végtag; esetleg a farkasemberek emberi hangon beszélgetnek egymással. A normand hagyomány lupin-jai farkasformájú természetszellemek, akik emberi módon, de érthetetlen nyelven beszélgetnek egymással a temetőkben. A farkasembertől eltérően a lupin nagyon félénk, az első gyanús neszre vagy hangra elmenekül.
A farkasembereket megkülönböztették a szerencsétlen lükantróptól, aki csak képzeli magát farkasnak zavart elméjével. Ez a felismerés azonban őt sem mentette meg a középkorban a kivégzéstől.
Mitől lesz valaki farkasember? Csak nagyon kevesen hitték, hogy farkasembernek születni kell, például egy bizonyos holdfázisban vagy csillagállásnál. Mások kitartottak amellett, hogy valaki véletlenül válik farkasemberré, mondjuk, iszik egy folyóból, amelyből előzőleg egy farkascsorda ivott. De a legtöbb álváltozás tudatos. 
Különös, de akadnak, akik szándékosan farkasemberekké akarnak válni, ezért bonyolult mágikus szertartásokat végeznek, megszegnek egy tabut, farkashúst vagy egy bizonyos virágot esznek. Egy híres hollywoodi filmben a főhős ritka orchideákat gyűjt a Himálajában, leszakít és egy ismeretlen fajtát, és attól kezdve esténként kiszőrösödik, arra kényszerül, hogy üvöltözve járja az utcákat, és megtámadja a nőket. És valószínűleg itt találjuk meg az okot, hogy miért olyan kívánatos a farkasemberség: az állatalak megszabadít a felelősségtől.
Lord Byron írja:

„Megértem, nem kell átváltozni sem,
Egy semmiség a férfiből farkast teszen.”

A farkasemberekbe vetett hit még ma sem halt ki teljesen, hiába harcol ellene a tudomány és a szatíra. A római Petronius írta az első gúnyos történetet az 1. században a megsebzett farkasról, aki emberré visszaváltozva is majdnem elvérzik a nyakán kapott sebben.

A legenda azért is tartja magát szilárdan, mert mitológiai alapja van, a mítoszokról pedig tudjuk, hogy nagyon régi eseményeket őrzött meg ebben a formában a kollektív emlékezet. A görögök számára elég természetes volt az a gondolat, hogy az emberek állatokká változhatnak. A farkasember egyik őse Lükaion árkádiai király, akit az Olümposz lakói gyakran meglátogattak. Egyszer kíváncsi lett, hogy az istenek valóban mindentudóak-e; megöletett egy hadifoglyot vagy túszt (mások szerint egy gyermeket), és a húsát feltálalta a lakomán. Zeusz azonnal porig égette villámával a palotáját, őt magát pedig farkassá változtatta.
Lükaionnak 20 fia volt, mások szerint 50. Ugyanazt csinálták, mint az apjuk; az egyik fivért, Nüktimoszt feltálalták Zeusznak, aki erre mindenkit farkassá változtatott, Nüktimoszt pedig feltámasztotta. Ekkor történt az, hogy Zeusz az egész emberiséget ki akarta irtani haragjában, és özönvízet küldött, amelyet csak Deukalión és a felesége éltek túl.
Lükaion és fiai tehát büntetésből váltak farkassá, de Zeusz papjai is farkasokká változtak a kultusz során, legalábbis képletesen. Talán farkas álarcot viseltek ilyenkor, mint Dionüzosz menádjai, akik farkasmaszkban kóboroltak vagy vadásztak az erdőben, és mindenkit széttéptek, aki az útjukba került. A késő ókorban kialakult egy Zeusz-Lükaion kultusz, amelyben a résztvevők farkasoknak öltözködtek, és úgy is viselkedtek, mint választott állataik. Sőt még rosszabbul, mert a farkasok nem rendeznek orgiákat.
A többi, farkasokkal kapcsolatos görög isten idegen származású, és csak később vált az Olümposz lakójává. Ilyen Hekaté, akinek neve a „távoli”-t jelentő hekatosz melléknév nőnemű formája. Az Iliász és az Odüsszeia nem említik, később úgy tartották, hogy Káriában született, Kisázsia délnyugati részén. Kedvenc állata a farkas, de farkassá változtatja azt, aki nem részesíti tiszteletben.
Apollónról azt mesélik, hogy egy Apulunas vagy Appaliunaas nevű hettita istenként kezdte a pályafutását. Ez sumer szónak hangzik, de maguk a görögök úgy tartották, hogy Apollón a messzi északról, a hyperboreusok földjéről jött Görögországba; mások szerint Lükiában, a mai Törökország délnyugati részén született. Ambivalens kapcsolata volt a farkasokkal, mint Hekaténak is. Lükeiosznak, farkasölőnek nevezték, azt hitték, segít elpusztítani a juhokat rabló farkasokat, és mert elkergette őket Athén környékéről. De mondják azt is, hogy több halandó lánytól született gyermekét farkasok nevelték fel.
A farkasgyerekek, különösen ikrek kedvelt téma a görög irodalomban. Aiólosz és Biótosz ikreket születésük után kitették egy hegyre, aztán együtt nevelkedtek a farkaskölykökkel. Egy Phülonomé nevű királylány az Erümanthosz hegyre tette ki Arész hadistentől született fiait, Lükasztoszt és Parrhasszoszt, ahol aztán előbb egy nőstényfarkas táplálta, később pásztorok gondoskodtak róluk. A dzsungel könyvének nemcsak ilyen irodalmi előzményei vannak; még 1920-ban is felröppent a hír, hogy találtak két kislányt az erdőben, Bengálban, akik négykézláb jártak, és nem tudtak beszélni, csak morogtak, mint a farkasok.
A nőstényfarkas táplálta és pásztorok nevelte ikrek története megismétlődik a Róma városát alapító Romulus és Remus legendájában. Itt is a háború istene a kéretlen apa, csak most az etruszk Maris nyomán Marsnak nevezik. Az ikreket a Tiberis folyóba dobják, de a nőstényfarkas, Mars szent állata megmenti és táplálja őket; később pásztorok között nevelkednek. Még ma is megvan a Lupercal, a Faunus nevá pásztornak (vagy a pásztor alakjában megjelent Pán istennek) a barlangja Rómában, a Palatinus lábánál, ahol Romulus és Remus farkastejet szoptak. Hamarosan olyan erősek lettek, hogy megölték a bitorló királyt, kiszabadították fogságba vetett anyjukat, Rhea Sylviát; az elűzött királynak visszaadták a trónját. Hogy a happy end ne legyen teljes, Rómát már csak egyedül Romulus építette fel, nem akart osztozni a dicsőségen.

Nézzünk még körül a nagyvilágban, hol találkozunk farkasokkal. A régi Egyiptomban biztosan éltek farkasok, mert rendkívül sok település- és birtoknevet ismerünk a sírfeliratokból, amelyek között ilyen régies jellegűek is vannak: Gazella-kerület, Farkasok szigete, Hiénaföld, Krokodildomb. Ennek ellenére alig fordul elő a sok-sok tériomorf istenség között. Csak Upuaut-ot, „az utak megnyitóját” ábrázolják álló farkasként, aki Ozírisz egyik kísérője, a háború istene, és akinek tiszteletére a katonák farkasjelvényeket viseltek. Upuaut kultuszának központja Lükopolisz, a Farkasváros Felső-Egyiptomban, egyiptomi nevén Sziat vagy Sziut. Ő nyitotta meg az Ozírisz-misztériumokon az ünnepi menetet, ami azt jelenti, hogy az Upuaut szerepét játszó, és valószínűleg farkasmaszkos pap haladt elől.
Az egyiptomi istenek közül Szeth-et és Anubiszt ábrázolták olyan állatfejjel, amely akár kutya vagy farkas is lehet; a későbbi hagyomány azonban a szamarat illetve a sakált hozza kapcsolatba velük. Ezeket a régi állatneveket azért is nehéz azonosítani, mert többnyire éppen úgy csak az állat jellemző tulajdonságaira utalnak, mint maga a „farkas” név. Csak a megszokás dönti el tehát, hogy a farkas mikor jelent farkast, hiszen minden kis és nagy ragadozónak van farka, kivéve a man-szigeti macskát.

Hasonló problémánk van Indiában, ahol a farkasnak több neve is van; az egyik vaka. Vaka persze egy emberevő óriás a Mahábháratában, akit a „farkasgyomrú” Bhíma öl meg. Mivel ez az óriás nemcsak ennivalót, hanem szép lányokat is követelt az emberektől, sokszor a sárkánnyal azonosítják. Bonyolítja a helyzetet, hogy a szanszkrit nyelvben a „v” és „b” betűknek nemcsak az írásképe hasonló, hanem a kiejtésben is sokszor felcserélődnek; a szanszkrit utódnyelveiben, például a bengáliban már szinte minden „v” átváltozott „b”-re.
A Srímad Bhágavatam 10. énekében is szerepel egy Baka, vagy Vaka nevű démon. Gondolhatnánk, hogy a borjakat egy farkas támadja meg, de nem, a Srímad Bhágavatam egyértelműen hatalmas vízimadárnak nevezi, aki a csőrével támad. Néha daru ez a madár a fordításban, néha kócsag vagy kacsa. Krsna persze szétfeszítette a csőrét, „ahogy a gyerekek a fűszálakat szokták kettészakítani.”

A buddhista dzsátakák sokkal régebbiek, mint a Kr.e. 6. század, amikor Buddha fellépett. Az egyik (300. sz.) farkasként jellemzi a vaka nevű állatot:

„Egyszer, amikor Brahmadatta uralkodott Benáreszben, a Bódhiszattva úgy született meg, mint Indra, a félistenek királya. Élte ekkoriban egy farkas egy sziklán, a Gangesz-parton. Egyszer nagy árvíz jött, körülvette a sziklát, a farkas ott rekedt étel nélkül, és a víz egyre csak emelkedett. Szorultságában elhatározta, hogy vallási ceremóniát rendez. Indra azt gondolta, megnézi, mennyire komoly ez az elhatározás. Vad kecske lett, és megjelent a sziklán a farkas közelében.
Majd máskor folytatom, gondolta a farkas, és ráugrott a kecskére. De a kecske gyorsabb volt, és a farkas nem tudta elkapni. Amikor látta, hogy nem megy, megint lefeküdt, és folytatni akarta a ceremóniát.
A kecske visszaváltozott Indrává, aki mérgesen rászólt a farkasra: Hogyan tudnál te vallási ceremóniákat rendezni, állhatatlan teremtmény? Kecskehúst akartál, nem tudtad, hogy én voltam az a kecske, Indra!
Jól leszidta a farkast, és visszament a mennybe.”

A farkas másik szanszkrit neve, vrka, egyszerűen erdei állatot jelent. Ezt a szót használja a Rgvéda, amikor az Asvinokat magasztaló himnuszban (I.166.16) ezt mondja:
„Midőn Rjrásva a nőstény farkasnak száz juhot leölt, apja megvakította. Nászatják, csodatevő gyógyítók, ti adtatok neki szemet, s vele tökéletes látást.”
Néha a vrka szót rókának, sőt szamárnak fordítják, de a rókák és szamarak nem tudnak felfalni száz birkát, az Asvinok pedig, mint nevük is mutatja, lovon járnak, és nem szamáron. Más régi indiai mesékben is előfordulnak jótét lelkek, akik erejükön felül megetetik az állatokat. Az egyik dzsátakában a Bódhiszattva-királyfi a saját testét ajánlja fel egy éhező nősténytigrisnek. A Mahábhárata is elmond egy történetet, amelyben az Asvinok adják vissza Upamanju szeme világát, de itt nem szerepel farkas.

A Jadzsurvéda így dicsőíti az Asvinokat (1.7.8):

„Erősek ők az égiek között, jó mantraismerők,
Elűznek minden kígyót, farkast, ráksaszát.”

Az Atharvavéda mantrái a pásztorkodó emberek ősi farkasfélelmét visszhangozzák. Számos hasonlatban szerepel az állatokat rabló farkas:
„Ahogyan a kecskék és birkák menekülnek a farkas elől, futamítsd meg te is az ellenséget, zavard meg elméjüket.” (V.21.5)
„Forduljon az ezerszemű átok az ellen, aki küldte, mint a farkas az ellen, akinek juhai vannak.” (VII.37.1)
„Megfosztalak a nyereségedtől, ahogyan a farkas szaggatja darabokra a juhot.” (VII.50.5)
„Űzd el tőlünk az erdei állatokat, az erdőben lakozó vadállatokat, az emberevő oroszlánt és a kóbor tigrist, a baglyot, a farkast és a démonokat.” (XII.1.49)
„Ha valaki levágná a kanca farkát, haljanak meg a csiklói, és szaggassa szét borjait a farkas.” (XII.4.7)

Az Atharvavéda egyik verse (IV.3) úgy hangzik, mint egy ballada:

„Hárman mentek el innen, a tigris, az ember, a farkas.
Nem látni, merről jönnek a szent folyamok,
Nem látni, merre növekszik az égi fa,
Menjen az ellenség is, messze, oda.

Menjen a farkas messze, még messzebbre a rabló,
Távoli útra térjen a kígyó,
És a rosszakaró.

Vége a két szemednek, és a pofádnak, tigris,
Vége a húsz karmodnak.

Elpusztítjuk az éles fogakkal fegyverzettet,
Tigrist, kiváló erdei lényt.

Aztán megöljük a tolvajt, a kígyót,
Végül a farkast és a varázslót.”

Néhány árja törzs szembefordult a védikus intézményekkel, ezek a mai Irán területén telepedtek le. A Védák isteni lényeit megtették démonoknak, a hajdani démonvezérből főisten lett. Mivel a farkas Iránban is tovább fosztogatta a nyájakat, kinevezték a gonosz Angro-Mainju – Ahrimán teremtményének, az összes többi ragadozóval, vérszívóval, piszkos vagy parazita életmódot folytató állattal együtt. Az Indiában tisztátalannak számító kutya viszont szent lett, mivel nagy segítséget nyújt az embereknek, és olyan erényeket testesít meg, mint a hűség, ragaszkodás és engedelmesség. Kutya őrzi az iráni mennyországba, a Garonmanába vezető hidat is. (Csinvát-híd)
Az irániak sok ázsiai nomád néppel kerültek kapcsolatba, akik mindenfélét megtanultak tőlük. Itt is gonosz teremtmény lett a farkas, még olyan távoli népeknél is, mint a vogulok.

Indiából kerültek Tibetbe a tantrikus istenségek, akik a Bardo földön kívüli világát benépesítik. Nagy részük tériomorf, de a probléma ugyanaz, mint Egyiptomban vagy Indiában: nehéz eldönteni, hogy Jama Dharmarádzsa démoni szolgája, a sötétkék Phra-men-ma vagy a vörös színű. Emberevő Khji-mgo-ma tulajdonképpen kutya- vagy farkasfejet visel. Chögyam Trungpa szerint két istennőnek van farkasfeje, ezek Svánamukhi és Vájudévi.

Az északon élő indoeurópai népek között a farkas hulladémon, vagy a Norna sorsistennők állata. Egyikük óriásira növekszik, és kozmikus szerepet kap. Ez a híres Fenris farkas, Loki isten egyik fia, a testvérei Midgard kígyó, és Hel, a halál. Fenris akkora volt, hogy a kitátott szája a földtől az égig ért, így aztán érthető riadalmat keltett. Még Odin sem lelkesedett érte, pedig neki volt két kedvenc farkasa, a Hugin és Munin nevű hollók, meg a nyolclábú paripa, a Sleipnir mellett. Végül csak úgy tudta megkötözni Fenrist, hogy közben Tyr isten a farkas szájába dugta a kezét. Ott is maradt a keze, de a világ biztonságban van egészen a Ragnarök-ig, ami az ázok uralmának végét jelenti; Wagnernél Az istenek alkonya. Ekkor a Fenris farkas lerázza a bűvös kötelet, elnyeli a napot, és a sötétségben megtámadja Asgardot. Odin megpróbál szembeszállni vele, de a farkas megöli őt is. Odin fia ugyan végez vele, de őt meg a Midgard kígyó pusztítja el.
A teljes megsemmisülés azért nem olyan tragikus, mert nemsokára új teremtés következik, amelyben Odin ismét az ázok élére áll. A világtörténelem nagy ciklusokban ismétlődik.


Boldogság rovata (boldogsag.virtus.hu)

 

A farkasok dala
Süvölt a zivatar 
A felhős ég alatt, 
A tél iker fia, 
Eső és hó szakad. 

Kietlen pusztaság 
Ez, amelyben lakunk; 
Nincs egy bokor se`, hol 
Meghúzhatnók magunk. 

Itt kívül a hideg, 
Az éhség ott belül, 
E kettős üldözőnk 
Kinoz kegyetlenül; 

S amott a harmadik: 
A töltött fegyverek. 
A fehér hóra le 
Piros vérünk csepeg. 

Fázunk és éhezünk 
S átlőve oldalunk, 
Részünk minden nyomor... 
De szabadok vagyunk!
 

Petőfi Sándor
(Pest, 1847. január)

 

 

 

 

farkas (Canis lupus) helye az Északi-középhegység élővilágában

(Gosztola Edit, 2001)

 

A farkas (Canis lupus) a gerincesek törzsébe (Vertebrata) az emlősök osztályába (Mammalia), a ragadozók rendjébe (Carnivora) azon belül is a kutyafélék családjába (Canidae) tartozik. Jelenleg kb. 15 alfaját tartjuk számon, ebből ötöt Észak-Amerikában, a többit az Eurázsiai kontinensen. Több alfaja már kipusztult.

Megjelenése a német juhászkutyáéhoz hasonló, de a mellkasa nem olyan erőteljes, a nyaka vastagabb, a feje szélesebb, robosztusabb, a fülei elállóak. Szemei ferdén ülnek, a pupilla kerekded. Farka lelógó, hosszúszőrű. A testszőrzetben mindig találni a fedőszőr mellett gyapjúszőröket. A bunda színezete, a szőrszálak hossza, és sűrűsége függ a környezettől, kortól, ivartól, alfajtól. Mellső lábán öt, a hátsón 4 ujja van, lábnyoma valamivel keskenyebb és hosszabb, mint a kutyáké, átlagosan 7-8x12-13 cm. Koponya alapján is elkülöníthető a két faj.* Testhossza 100-160 cm, farka 30-50 cm hosszú, marmagassága 50-100 cm, testtömege 15-80 kg. Az egyedek mérete és színe nagyon változatos, az alfajok elkülönítésében fontos. Előfordul a fekete szín a déli populációkban, a sarkvidéki területeken fehérek, de a szürkésbarna árnyalatok a leggyakoribbak, és akadhatnak vegyes színezetű falkák is. Méretben a két végletet a 70 kg-ot is elérő sarki farkas (Canis lupus occidentalis –vagy más forrás szerint Canis lupus arctus) és a 15-20 kg tömegű arab farkas jelenti. Nálunk a középértéket mutató, barnás-szürkés példányok élnek.

Vemhességi ideje 61-63 nap. Mivel a Kárpát-medencében élő farkasoknál a párzási időszak(koslatás) decembertől márciusig tart, az utódok általában március-május táján jönnek a világra. A kölykök száma egy alomban általában 4-6. A nőstény 7-9 hétig szoptatja a kölyköket, amelyek aztán 1-3 éves korukban válnak ivaréretté.

A farkasok falkákba szerveződnek. Ezek általában 5-8 egyedből állnak, előfordulhatnak azonban ennél jóval nagyobb egyedszámúak is. A falkán belül szigorú hierarchikus rendszer uralkodik. Az egyedeknek a rangsorban elfoglalt helyük határozza meg, hogy a zsákmányból mennyit fogyaszthatnak el, és csak a rangsor élén álló egyedek párosodnak. Ragadozó állatok, étlapjukon a kisemlősöktől kezdve sokféle zsákmányállat szerepel. Falkában nagyobb patások elejtésére is vállalkoznak, amire magányosan nem lennének képesek.

Elterjedési területe egykor igen hatalmas, összefüggő terület volt a Nagy-Brittanniától kezdve végig az európai kontinensen, illetve Ázsián át Japánig, valamint Észak-Amerikában Alaszkától egészen Mexikóig. Mára egymástól elkülönült apró, szigetszerű foltokká zsugorodott az állomány, a legtöbb országból teljesen eltűnt, s ahol maradt, ott megritkult.** Magyarországon hivatalosan kihalt fajnak tekintették, de most az Északi-középhegységben él egy kisebb populáció, ami a határainktól északra elhelyezkedő populáció peremének tekinthető. Állományát Európában dél felé az aranysakál váltja fel

Az Aggteleki Karszton a 60-as, a Zempléni-hegységben a 70-es években jelent meg, a 80-as évek második felében érte el az állomány területi és számbeli csúcsát, majd a 90-es évek első felében jelentősen visszaesett az észlelések száma mindkét területen. Az évtized második felében újra növekedést mutatott. Ezenkívül Bács-Kiskun megyében fordult elő az 50-es 60-as években, valamint 1988-92 és 1995-ben. 1991 nyarán Kunfehértó mellett találtak egy kotorékot, két kölyökkel.***

A hazánkban élő példányok az északabbra elhelyezkedő nagyobb populációból települhettek át. A farkas-észlelések jelentős része az állatok kilövésével járt együtt. Hazánkban a faj 1993 óta védelem alatt áll, így frissebb legális kilövési adatok nincsenek. Állományuk jelenleg szépen gyarapodik, de mégsem olyan gyorsan, mint ahogy –szerintem- a ritkításuk megszűnése után elvárná az ember. Ennek oka lehet az illegális irtásuk, hisz a felbukkanó egyedek mindig nagy port kavarnak fel, és részben a trófea kedvéért, részben a miatt az alaptalan félelem miatt, hogy súlyos károkat okozna a vadállományban, előbb-utóbb puskavégre kerülnek.

Véleményem szerint a farkasnak helye van Magyarország élővilágában, fontos szerepe van a nagyvadak szelektálásában. S mint csúcsragadozó, nem élvezetből öl, csak szükségből, és csak annyit, amennyire feltétlen szüksége van. Nem találtam olyan hiteles adatot, ami szerint a vadon élő farkasok emberre támadtak volna. Az egyik forrásom*** megemlít egy esetet, amikor egy fogságból elszabadult példány több embert megsebesített. A körülmények zavarosak voltak, annyi bizonyos, hogy a farkas az egyik Kunfehértó melletti kotorékból kiásott kölyök volt, kedvezőtlen körülmények között tartották az egyik állatkertben, ami végül az állat szökéséhez vezetett. Felnőtt embert nem támadott meg, áldozatai kizárólag gyerekek, és az őket védő nagyszülők voltak. Szerencsére rajtuk is csak felületes sebeket ejtett. (A forrás emellett azonban veszélyesnek ítéli a kutya-farkas hibrid egyedeket, és lehetségesnek tartja, hogy ez a példány is ilyen származású volt)

A farkas társadalmi megítélése napjainkban is negatív maradt. Ez köszönhető a középkorban kialakult tévhiteknek (a farkas képében jelenik meg a gonosz), melyek kialakulásának feltételezhető oka –célja- a totemista vallások maradványainak felszámolása lehetett, -hisz a természeti népek testvérüknek tekintették, és sok törzs a farkastól származtatta magát. Az ókorban is tisztelet övezte; erre jó példa Romulus és Rémus legendája. A mesékben szintén a negatív figuraként (pl. Piroska és a farkas) szerepel valamint az újabb korszakok szórakoztató műfajaiban a farkasember, vérfarkas alakjában jelenik meg.

Ezek mellett zavaróan sok ellentmondásos tudományos adat jelenik meg velük kapcsolatban, ennek -feltételezésem szerint- az alfajok méret és színváltozatossága, valamint az alkalmazkodóképességük lehetnek az okai (pl. más lehet a viselkedésük egy nagy falka tagjaiként, mint magányosan vagy párban)

A források alapján jómagam nem tudom eldönteni, hogy hazánkban stabil populáció él, vagy csak folyton vándorlásban lévő egyedek nyomait észlelték az arra alkalmas területeken. Egyértelmű, hogy tudományos kutatásuk jelen körülmények között költséges, és valószínűleg eredménytelen is lenne. Mivel azonban sok kérdés megválaszolatlan maradt ezekkel az állatokkal kapcsolatban, és az újabb és újabb emberi tevékenységek károsan hathatnak az állományukra, és más védett fajok állományára, indokoltnak tartom a megfigyelésüket a megfelelő tudással és helyismerettel rendelkező szakemberek részéről. Kár lenne hagyni, hogy mondjuk egy építkezés miatt újra –és lehet, hogy ezúttal véglegesen- eltűnjenek. Mert visszatértük egy egyensúlyozó erő visszatértét is jelenti hazánk erdeibe.

2001, Budapest

Kék Páfrány

* Firmánszky Gábor: Nagyragadozók helyzete és védelme a Zempléni-hegységben című szakdolgozata alapján

** Fővárosi Állat és Növénykert honlapján található leírás alapján

*** 35/94. számú pályázatra: Nagyragadozók (hiúz, farkas) élőhelyeinek felmérése, hatásuk az élőhelyi környezetre, különös tekintettel a nagyvadállományra (Magyarország, Zemplén) címen készített kutatási jelentés alapján (készítette: Zempléni Környezetvédelmi Egyesület, 1996



 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

mindenki!

(klimo valentina, 2011.10.30 19:44)

Kérlek szólj hozzá a wboldalhoz és mindenhez hogyha belépsz

 

 


Utolsó kép


Facebook


Archívum

Naptár
<< November / 2019 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 51357
Hónap: 1751
Nap: 51